Arra hazajönni, hogy Széll Tamás megnyeri a Bocus d’Or európai döntőjét, nem egy rossz dolog.

Sajnos az egész napos rendezvényen nem tudtam ott lenni, mert Istanbul és Budapest között voltam félúton, de amint landolt a gép, hazarohantam, ledobtam a bőröndöm és mentem is ki a versenyre.

Fogalmam sem volt, hogyan sikerültek Száll Tamás táljai, de arra, hogy első lesz, álmomban nem gondoltam volna. Tény, hogy az utóbbi fél évben erre készült, és az is tény, hogy iszonyatosan nagy tehetség, elszánt, és minden megvan benne, hogy győztes legyen. Ugyanakkor az összes riportjában azt hangoztatta, hogy szeretne a 2013-as lyoni 10. helyénél jobbat elérni. Hiszen akkor van csak értelme a befektetett munkának. Ezúton is ajánlom az index podcast interjúját, amiben a verseny mellett a hazai étkezési szokásokról és kultúráról is szó esik.

Tamás tehát nagyon hideg fejjel gondolkodott, pláne, hogy a skandináv országok folyamatosan dobogósok.

Mikor kihirdették, hogy Svédország a harmadik, majd Norvégia a második, gondoltam első helyre is egy skandináv fog kerülni. Bár hátszelet mindig adhat a hazai pálya, de ez már jóval több, mint hátszél. Pláne, ha azt nézzük, hogy 50 pontot vert a második helyezett norvégokra.

Majd elhangzott Magyarország neve, és hirtelen fel se fogtam. Majd jött a borzongás… Jó volt erre hazajönni!

Az pedig, hogy olyan óriási szurkolótábor volt a tribünön, szintén hihetetlen. Külföldről is szép számmal jöttek, és olyan hangulatot csináltak, mintha legalábbis valami sportesemény kupadöntőjén lennénk. Ha nem jobbat! Jókuti „világevő” András és Mautner Zsófi összeszokott páros. Jó döntés volt őket felkérni a verseny levezetésére, mert közvetlen, buzdító, néha pedig komolyabb hangvételükkel megtalálták a megfelelő egyensúlyt. Jókuti, szerintem külön élvezte az aréna hangulatot. Mintha egy boksz meccs közvetítést vezényelt volna le, hibátlanul.

Gratulálok a szervezőknek, a csapatoknak, a közönségnek és Széll Tamáséknak!