Nem szeretem a magyar filmeket, mert a legtöbb utánzó, klisés és a sztárszínészek (mert azzal majd jól eladjuk a filmet) ugyanazt a karaktert hozzák. Hiába beszélnek átlényegülésről, nem tudják elhitetni, hogy ők tényleg a történet szereplői, nem pedig színészek. De mielőtt vád érne, hogy a hazai szakmát becsmérlem, nagyon sok amerikai filmmel is ugyanez a bajom.

Másik kulcsfontosságú dolog a beszéd. Miért nem tanítják? A legtöbb magyar filmben úgy beszélnek, mintha a Barátok Közt egyik epizódjába csöppentünk volna. Épp hogy nem lóg bele a szövegkönyv a kamerába. Hiába van világot megjárt színésznőnk, akit gyönyörűnek és még értelmesnek is tartok, ha a filmes alakításai nem hatnak meg. Mindig ugyanazt a nőt látom. Az átlényegülés elmarad.

Szeretem a magyar művész filmeket. Zseniális rendezőink és „színészeink” vannak. Az egyetlen baj, hogy sokszor túl elvont és a mai közízlés ezt nem érti. Pedig be kell lássuk, hogy nekünk ez áll jól. Ebbe érdemes fektetni. A művészetbe. Lehet az film, zene, festészet vagy tánc. Csak sajnos a mai befogadó közeg (értsd néző) nem kíváncsi erre. A Pál Adrienn az egyik kedvenc filmem. Erős képi világ és fantasztikus színészi játék. Igaz a főszereplő nem is színész. Mégis a film eljutott a legnagyobb filmfesztiválokra. Vagy a minap a berlini filmfesztivál fődíját nyerő Enyedi Ildikó filmje is biztos vagyok benne, hogy erős mondandóval rendelkezik.

És ott tartunk, hogy a kedvenc magyar filmjeim, amik érnek valamit és valós értéket tesznek le, sorra olyan szereplőkkel mennek, akik nem is színészek, vagy kevésbé ismertek. Esetleg határon túliak.

Bevállalós rendezőnek kell lenni, hogy kockáztassa az egész produkció sikerét. Hiszen egy dolog a művészet, másik dolog, hogy van, aki a pénzt adja. Annak pedig elvárásai lesznek.  Nyilván senki se szeretne egy film után bukottan visszavonulni. Amerikában csak néhány ismert rendező és színészből avanzsálódott rendező meri bevállalni, hogy önmegvalósít. Láttunk ebből kasszasikert és orbitális bukást is.

Hazabeszélek, mikor a KOJOT filmről írok. Részese lenni egy produkciónak (még ha az két mondat és egy villanás) izgalmas dolog. Nem is szánom filmkritikának, inkább kicsit kulisszatitok bejárásnak (behind the scenes).

Több reklámfilmes szerep után izgalmas volt a film castingjára érkezni. Pont az említett előítéletek miatt. Az egy dolog, hogy szeretnék magyar filmben szerepelni, de másik, hogy olyanba semmiképp, ahol a színészek és a forgatókönyv is gyenge. Mivel kis fogaskerék vagyok egy nagy filmben, így semmi rálátásom sincs, hogy kik lesznek a szereplők, egyáltalán milyen film lesz. Mindent titokban tartanak. A castingon csak annyit tudunk, hogy egy magyar film, megkapjuk a jelenetet és pár perc múlva már a kamera előtt állunk, hogy aztán a rendező kiválasszon. Sikerült.  

2015 nyarán forgott a film. Jött az utasítás, hogy este 7-re legyek a forgatás helyszínén. A forgatáshoz képest jóval előbb kell érkezni. Hiába van egy pontos forgatókönyv, amiben percre le van írva, hogy mikor milyen jelenetet vesznek fel, bármikor történhet változás. Ráadásul smink, ruha, szóval nem csak úgy beesik az ember a forgatásra. Elkezdődnek a várakozás percei. Először izgalmas bejárni a helyszínt, megnézni az illúziót amit teremtenek. A jelenetemben a film szerint egy kórház folyosóján vagyunk, valójában egy sportcentrum öltöző részlegén forgattunk.

Na, de ne menjünk ilyen előre.

Miután bejártam a díszletet, kinézegettem ezt az izgalmas világot, amibe biztos vagyok, hogy mindenki szeretne legalább egyszer az életébe belelátni, leültem és várakoztam. Előkerül a telefon, hírek olvasása, csetelés.  Egy idő után elfogynak a hírek és a csetelés se izgalmas. Éjfél körül végül szóltak, hogy nem is ebben a jelenetben leszek és nem is ezen a helyszínen, hanem majd hajnal 5-6 fele. Remek. Hazajutni már nem tudtam, vagyis nem lett volna értelme, mert max. 1 óra alvás után indulhattam volna újra vissza. Kicsi bosszankodás, mivel másnap reggel már hivatali ügyeket kellett intézzek. És arra nincs garancia, hogy nem fog többet csúszni a forgatás.

Eltelt az éjszaka, áttelepültünk a másik helyszínre, és végre díszletbe kerültem. Nekem egy szavam se lehet, mert addigra a stáb és a rendező is lassan 24 órája talpon voltak. De megtudtam, hogy szorítja őket a határidő, és így is már több nappal (vagy héttel?) kifutottak az időből.

Aki nem lát bele a filmbe, el se tudja képzelni, mennyi aprólékos dolog kell egy-egy jelenethez. Az én jelenetem, ami tényleg csak egy villanás, hipszter szakállas srácot alakítok. Legalább 4-5 féle szemüveget próbáltunk fel. És hosszú percekig ment a tanakodás, hogy melyik szemüvegben milyen hatást keltek. Most akkor képzeljük el, hogy a főszereplőknél egy-egy ruhadarab mennyi gondolkodást igényel! Mekkora kockák legyenek az ingen, milyen kopott legyen a farmer, stb., stb..

A forgatás után egy évig még fejemben volt a film, de utána teljesen el is feledkeztem róla, mikor pár hete kaptam a hivatalos értesítést a díszbemutatóról. Azonnal rákerestem az előzetesre, és tudtam, hogy ez egy jó alkotás született.

Igen káromkodnak benne. Igen verekednek benne. Nem keveset! De semmi sem öncélú.

Több előzetest is kapott a film, nekem az első a kedvenc. (Bár ezt a Filmalap durvának tartotta, így lett egy második előzetes.) Nem véletlen, hogy Kostály Márk a reklámfilmes világból érkezett. Az operatőri munkát is ő végezte. Jók a vágások, a feszültség és a zene.

Maga a film pedig odaszegez és egy pillanatra se enged. A marketingeseknek valahogy el kell adni, így születik a magyar western, meg fuck-off (?) kategóriájú besorolás. Jó hát végül is az.

De számomra inkább egy drámai film, ami a feléig izgalmas, utána pedig nem győzöd várni, hogy mi lesz a vége. Kifárasztanak minket és hál’ Istennek nem lövik le a poént. Annyira ügyesen játszanak az érzelmekkel, kacsintásokkal, hogy nem tudhatjuk mi fog történni a következő pillanatban.

Adva van egy bankár és párja (aki a felesége is lehetne, de nem akarja elvenni, amiből szintén egy ki nem mondott konfliktus kering), egy nem túl izgalmas élettel. Nagyapjától vidéken örököl egy kis földet. Úgy döntenek ide költöznek, de a helyi ’maffia’ ezt igyekszik ellehetetleníteni. A rossz bácsi fia a sportkocsik szerelmese. Az ő keze is piszkos, de a határon inog, hogy kiszálljon az egész gengszter életből és Budapestre költözzön. Persze hogy az első találkozáskor összekacsintanak a főszereplő barátnőjével és kocsikázni mennek. És idáig jutunk a klisében. Utána egy pillanatra se tudjuk, hogy vajon kavarni fognak-e egymással, vagy sem. Később is többször vibrál a levegő, mikor már véres jelenetek vannak és az éjszaka közepén meglátogatja a nőt az otthonában. Vajon megerőszakolja? Vagy a nőből előtör a sötét vágy és átadja magát a férfinak? Annyit elárulok, hogy olyan zárást kap a jelenet, amire senki se számít.

És a film tele van ilyen jelenetekkel. Ettől zseniális a film. Fogalmunk sincs, mi fog történni.

Aztán ott a zene. Megesküdtem volna, hogy pár híres amerikai sláger is helyet kapott. A film alatt azon gondolkodtam, vajon mennyi jogdíjat csengettek ki. Aztán kiderült, hogy minden ’hazai’. Jeli András és Moldvai Márk fantasztikusan tudják hozni a ’western’ hatást. Már az a tudat, hogy itthon képesek vagyunk ilyen minőségi hangzást előállítani elég jó. Tényleg nagyon jól eltalált minden hang.

Végül a színészek. Rajtuk áll vagy bukik a film. Egy ismertebb arc sincs a szereplők között, a legtöbb határon túli. Oly annyira, hogy a kedvenc mellékszereplőm, Orbán Levente például mozgás színházban érkezett. Olyan szuggesztív és erős személyiség, karizmatikus, hogy ha áll a semmi közepén és néz maga elé, már gondolkodásra késztet minket, vajon mi járhat a fejébe. És ezt az egész film alatt fent tartják. Ugyanis pár mondatnál, vagy szónál ő se beszél többet. Mégis az egyik legmeghatározóbb alakja az egész filmnek.

Dobra Mária a főszereplő barátnője követi szerelmét, de csak a szíve miatt. Egyébként nem találja magát az életben, és inkább menne vissza a városba, minthogy lássa, hogyan verik péppé a férjét. Keresi a kiutat, olykor némán, olykor hangosan örlődik.

Minden szereplő sírása, szenvedése szívbe markolóan valóságosnak tűnik. Egy mai történet, ami mindenkivel megeshet. A kisemmizés, a tehetetlenség és a NÉMA ÖRLŐDÉS. A történet nagyon mai. Mindenki szeretne változtatni, de folyamatos falakba ütközünk és meg van kötve a kezünk. Szeretnénk kitörni, de ott a rengeteg gát, amit át kell szakítani.

Jók a párbeszédek, nincs szájbarágás, sehol se érezni a szövegkönyvet. És végre a vidéki Erzsike nénit is jól ábrázolják, sőt a presszóról és a kisboltról is sikerül olyan képet kapni, ami nem a múltba révedő, túlzott kikacsintás, hogy igen, ez volt nálunk a 70’-es években.

A vidéki polgármesteri hivatal a kórház, mind a mai napig pont ilyen, ahogy azt Kostyál Márk ábrázolja. Nem több, nem kevesebb. Pont ilyen. Nagy erénye a filmnek, hogy a valóságot ábrázolja.

A KOJOT egy korhatáros film. Sok erőszakkal. Elég jó, látványos akciókkal, melyből rögtön az első pár percben egy olyan adagot kapunk, hogy beledöngöl minket a székbe. Nem is hiszem, hogy bármelyik hazai filmben láttam ilyen minőségi akciójelenetet.

Egy akciófilmet azért nézek meg, mert épp ráérek vasalás közben. És tök mindegy, hogy az a Batman legújabb része, vagy épp a Feláldozhatók nyócvanhatodik hót unalmas folytatása, ahol a kaszkadőrök, és a stáb zseniális csak pont semmi értelme a filmnek, hogy mindenki agyonveri egymást.

Kostyál Márk filmjében egy valós életet kapunk, valós drámával így a vér is valósággá válik.

Az pedig hogy Happy End lesz távolba meredő ölelkező emberekkel vagy sem, kiderül, ha megnézitek a filmet!

Fotók: Piti Marcell/Kojot hivatalos facebook oldala/google